Búcsú….
2012 június 18. | Szerző: Jajulálá
…rossz álmok gyötörtek egész hétvégén. Ma reggel megszületett a válasz.
Eltávozott valaki, ismét kihunyt egy csillag úgy, hogy még úgy is és azzal is csak adni tudott, hogy és ahogy elment. Nem is lehet nagyon szavakba önteni, és nem is kell.
Ahogy mint minden önzőnek, aki itt marad, csak magam jut eszébe, hogy mi mindenre ráébreszt ismét ez az esemény. Hogy mennyire törékeny minden, és milyen értelmetlennek tűnik sokszor a sok dolog, és talán még nem késő, hogy tanuljak Tőle.
Tőle, kinek létezése az életben biztos, hogy másoknak több örömöt jelentett, mint neki saját magának. Példaértékű életet élt, miközben nem volt mártír, és mégis irigység és féltékenység nélkül éreztük mi többiek mindig egy kicsit kevesebbnek magunkat Nála.
Nála, akinek mindig jó volt a kedve, aki mindig csak azt nézte, hogy hogyan és kinek tud segíteni.
Utoljára hagyta nekem a leckét, mely nagyon keserves így.
Soha ne halassz el semmit!
Ne fogd vissza a jókedvet, még akkor sem, ha látszólag semmi okod rá!
Ne pazarolj felesleges könnyeket a kudarcokra, inkább próbáld azt nézni, hogyan tudsz korrigálni!
Van két lábad, egészséged? Akkor mi is a gond tulajdonképpen?
Egyetlen lehetőséget se hagyj ki arra, ha egy barát nyújtja feléd a kezét!
Ne szalaszd el, ha segíthetsz valakinek!
Ne utasítsd vissza, ha valaki a javadat akarja!
Ha megszületett benned a szó és a címzett, ne várakozz! Mondd el neki!
És ÉLJ, ÉLJ úgy, hogy amikor itt a vége, utolsó percig is Te tudd támogatni azokat, akiket itt hagysz…
Drága barátom! Bárcsak Te maradtál volna itt nekünk ezek helyett a “bölcsességek” helyett….
Zápor
2012 május 22. | Szerző: Jajulálá
Esik az eső…
Ma reggel mikor leindultam, csak azt láttam, hogy hömpölyög a szennyes esővíz végig az aszfalton. Bokáig volt kénytelen mindenki gázolni a csikkeket, port és ki tudja még miben.
Pedig milyen drága ez az eső, és milyen rég esett már. És milyen szép lehet egy erdőben, akár csak a budai hegyekben, és milyen áldás egy falusi ház tornácán végigfutó vadszőlőnek, nem beszélve a ház végében lévő kis kertről, ahol éppen most burjánzanak a kora nyári növények.
És milyen simogató, illatos az a víz, ahogy csurog végi, magával rántva minden mocskot, megfürdetve bennünket egészen a lelkünkig.
Jó lett volna sétálni benne, végig kint a szigeten, a Duna partján, nézni, ahogy a folyó testét végig csipkézi a lezúduló, szakadó eső.
Szomorú is vagyok most, hogy kicsit elállt, és nem értettem, hogy miért ránt maga fölé mindenki esernyőt, rögtön az aluljáró előtt, még ha csak öt másodpercre is. Miért nem lehetett egy kicsit örülni, élvezni ezt a rövid záport, nem egy plusz bosszúságként megélni, így a keddi reggelen. Ebben a kőrengetegben úgy is olyan elenyésző, amikor az embernek része lehet abban, hogy a természet az arcát felé fordítja
DÖNT ÉS….
2012 március 27. | Szerző: Jajulálá
Azt mondják, és bennem is megfogalmazódott egyszer, hogy nincs rossz döntés, csak az, amit nem hozunk meg. Vagy: még mindig jobb egy rossz döntés, mint az, ha nem (mi) hozunk döntést.
És lehet: a rossz döntéseket az okozza, hogy meghoztuk őket, de nem láttuk előre, hogy mit vállalunk, és azt gondoljuk, hogy a „b” vagy „c” verzió jobb lett volna… Tehát, lehet, hogy a hibás, „mi lett volna, ha” rágódás tesz rosszá egy döntést.
És kérdezem: akár rossz volt, akár jó, meddig kell kitartanunk a döntésünk mellett, és mikor bírálhatjuk felül egy másik döntéssel? Itt is játszanak „b” és „c” és további variációk, de nem lehet kipróbálni mindet, majd a látszólag leginkább fájdalom-mentesebbet választani.
Általában mindenben gyorsan és határozottan döntök, viszont vannak olyan kérdések, amelyeken képes vagyok túlrágódni magam. Általában ezek azok a döntések, melyek érintik a szeretteimet és/vagy az egzisztenciámat. Ezzel mindenki így van szerintem.
Mindig forog az agyamban: mi van, ha a döntésem egy további, egész életemet befolyásoló választás vagy út elé állít? Néha teljesen meg vagyok győződve a pillangó effektus valódiságáról.
Azt gondolom, hoztam egy hibás döntést néhány hónappal ezelőtt. De mennyiben hibás ez a döntés, ha azt érzem egyre inkább, hogy egy gyermekkoromban eltemetett vágyódás, cél akarását hozta felszínre? Ha már felnőttként ezek nem puszta vágyak, hanem szinte öntudatlanul kezdek mindent alárendelni és rendezni annak érdekében, hogy megvalósulhassanak.
Vajon lehet mindenki királylány, királyfi, tűzoltó és katona? Egyre inkább azt gondolom: lehet és kell is.
Amiről lemondtam, mert le kellett mondanom, amiről úgy gondoltam, hogy soha nem fogom tudni megvalósítani, mert sem fizikai sem lelki sem anyagi erőm nincs hozzá, a 30-nál reálisnak látom, és azt gondolom, hogy „márpedig ezt KELL csinálnom”.
Fogalmam sincs még, hogy hogyan és miként, de mindenesetre reálisabb és megvalósíthatóbb, mint 13 évvel ezelőtt, amikor le kellett mondanom róla. Igaz, ezzel felülírtam mindent, amiért idáig dolgoztam, amiért idáig foggal-körömmel ragaszkodtam, de nem fáj, mert nem érzem, hogy bármi hiába lett volna.
Nos mindehhez egy hibás döntés vezetett… Akkor mennyiben volt hibás az a döntésem? Vagy teljesen mindegy, mert anélkül is eljutottam volna idáig? Lehetek egyébként akár boldog is, hiszen megint vagy tíz évre előre van egy életprogramom, úgy, mint tíz évvel ez előtt volt. Azt kipróbáltam elejétől-végig, kívül-belül és úgy érzem – sőt az említett döntés, vagy rádöbbenés előtt már fél évvel úgy éreztem – lecsengőben van.
Na ne tessenek itt nagy dolgokra gondolni. (Mármint olyan értelemben nagy dolgokra, hogy milliók, nyaralók, házak, tehát anyagi javak) Nekem persze nagy dolgok ezek, hiszen mindig sikerült „önazonosan” élnem. Ezt remélek mértik, nem akarok rajta magyarázni semmit…
Tehát vissza a döntéshez: illúzió ez is, hiszen, mert mi csak apró-cseprő döntéseket hozhatunk, melyek kellemetlenségeit vagy örömeit ideig-óráig érezzük, e mellett gyakran csavarodunk, tekeredünk, mint én most, de biztos vagyok benne, hogy a nagy döntések megtalálnak bennünket, és nem teljesen mi hozzuk meg őket, csak figyelni kell.
Hát, ez most egy kicsit a gyakorlati élettől elrugaszkodott volt, majd biztos mosolygok egyet rajta, ha visszaolvasom később J
Szakad a cérna
2012 március 26. | Szerző: Jajulálá
Már nagyon szakad a cérna… Már lassan egy hete, és számoljuk vissza a napokat. Az idióta műtét miatt (belátom persze, hogy muszáj volt, de akkor is utálom, és idióta !!!) még három nap gallér. Nem tudom, melyikünk fog megkattanni előbb…
A vicc az egészben ráadásul, hogy a gallér semmit nem használ, hiszen a hátsó lábaival simán eléri a hasát, és néha már sebesre vakarja…
Futtatni meg nem tudom, más kutyával játszani így nem tud, én is tele vagyok kék-zöld foltokkal a gallér széle miatt. Azzal nyugtatom magam, hogy ezt meg kellett csináltatni, hiszen ellenkező esetben évente kétszer kb. két hét kellemetlenség a tüzelés miatt.
Csak itt is megint az emberek annyira roppantul okosak! Egyik reggel jövünk ki a kapunk, egy yorki meg egy másik keverék (közepes testű) ugatva, morogva rohan ránk. Gazdi kb. 100 méterre.. Erélyesen rászólok a kutyákra: „vissza”.
(Ekkor a műtét másnapján voltunk, nem tudtam Kutyi hogy reagál nyakán a nagy tölcsérrel, meg a friss sebbel a pocakján, stb. Ráadásul a két eb nem volt valami barátságos)
Na mindegy, ez történt. Erre a gazdájuk elkezd velem kiabálni, hogy „nem bántanak a kutyák”. Hát normális? Eleve utálom, ha a pórázos kutyámhoz oda engednek póráz nélkülit. Biztos erről sokaknak más a véleménye, de szerintem az a kutya, amelyik pórázon van, elve feszültebb, ha póráztalan társa meglátogatja, és nem is tud a kutyabeszéd minden tárházával élni, hiszen akadályozza őt a póráz, és annak másik végén én, hiszen előbb-utóbb elhívás, rosszabb esetben „elhúzás” lesz a vége, és akkor veszett fejsze nyele…
Nem tudnak így kibontakozni, játszani, és mindketten balesetet okozhatnak maguknak, járókelőknek, stb…
Én sem engedem soha, hogy „molesztáljon” a kutyám olyanokat, akik a pórázon kullognak. Maximum egy üdvözlő szimat, kb. 5 másodperc, és aztán tovább.
(Most ezt visszaolvasva, olyan, mintha nagyon jól nevelt kutyám lenne, közben baromira nem, csak ez is azon szabályok közé tartozik, ahol márpedig az lesz, amit én akarok, és mindig így csináltatom)
A lényeg a lényeg, hogy félek, a beígért napon sem fog lekerülni a „lámpaernyő” a kutyámról… És még egy hétvége így, hát nagyon nem szeretném… Főleg aztán, hogy alapból, szerintem kap egy kisebb agyvérzést örömében, ha végre lekerül róla, és újra 360 fokban tekergetheti minden testrészét, szimatolhat mindent…
Ráadásul azt hittük, hogy megoldódik az akut kajálási probléma. Hát nem véletlenül egy gasztro blogba valók ezek az írások… Próbáltuk:
– nyulat rizzsel
– májat rizzsel
– fentieket pluszban répával
– ilyen száraz tápot
– olyan száraz tápot
– ilyen nedves tápot
– olyan nedves tápot
És még sorolhatnám…
A helyzet az, hogy Kutyi csak a moslékot enné meg. (Ahhoz szokott) Nem degradálóan írtam a moslékot, hiszen abban van mindenféle (főzelék, husi, gabona, stb..) De nálunk rövid időn belül kimúlna szegénykém a mosléktól, vagy legalábbis hascsikarása lenne egyfolytában, mert nagyon szeretjük az indiait, a kínait, a vörösboros-csípős magyaros cuccokat. a sok szalonnát és még több szalonnát meg borsot és mustárt…
Na szóval a műtét után viszont örömmel láttam, hogy mint egy őrült falja az egyik – nem is extra – gyártó nedves tápját. (Ezt adtunk neki ugyanis a műtét után, mivel tapasztalatom szerint a tápok gyorsan átszaladnak a kutyákon és a kevés mozgás és műtéti sokk miatt nem akartam, hogy még az emésztés is eméssze az energiáit)
Hát, ez még a második nap reggelig volt így, aztán elmúlt… Ellopott tőlem egy gerezd narancsot, és innen tudtam, hogy nem fogja megenni a csepit. Tehát nem oldódott meg a kérdés, megint ott tartunk, hogy MOST éppen megeszi a pulykaszárnyat tésztával és zöldségekkel. (Ha így maradna nem is bánnám…)
Hát, ez van éppen most.
EBADTA
2012 március 12. | Szerző: Jajulálá
Mert nehéz ez néha.
Leginkább magamnak írom, mint aktuális harcosnak, de remélem, később minden jóakaratú gazdi hasznára válik majd, legalábbis néhány mondat, néhány gondolat.
Persze, aki a legokosabb, az most rögtön abbahagyja ennek olvasását, mert egy valamire én is rájöttem: ahogy egy kisebb migrén kapcsán az agydaganattal kapcsolatos okosságokban, úgy ebben a témában is hasonlóan „hasznos” az internet J
Tehát lehet itt is annyi mindent össze-vissza olvasni, valamit, majd valaminek az ellenkezőjét, hogy már néha elkezded elhinni: ez és az most és nálad is passzol. Ha nem, akkor hülye vagy, vagy legalábbis cselekvőképtelen.
Nos, az egész ott kezdődött, hogy eldöntöttem: gyermekkorom boldog kutyázós évei és egy eltávozott öreg tacskó után ismét megkutyásodom. Szeretnék újra egy ilyen négylábú, szőrmók társat… Mivel az életem azóta sokat változott (pl.: majdnem felnőttem J ) több alternatíva is számításba jött: elkezdtem ismét bújni a kutyás könyveket, netet, stb. A nagy dilemma: egy fajtiszta, pedigrés kutyus, aki nagyjából passzol az életvitelembe, vagy egy menhelyi, mentett kutyus, akit legalább „továbbmentek”. Hát ez utóbbi mellett döntöttem. Paraméterei alapján egy lakásba javallott, szobatiszta kedves, 8 hónap körüli, alapítvány által megmentett füles érkezett tavaly hozzánk. Ennek még nincs három hónapja.
Hogy azóta mit éltünk át? Hát, nem éppen egy kivert, meggyötört állat érkezett hozzánk, az biztos. (Ennek persze örülünk!!!) Pont ellenkezőleg: egy elkényeztetett kis hercegkisasszony, akit soha,. de soha nem neveltek, nemhogy jó modorra, de a városi életre úgy egyáltalán.
És itt most nem szeretnék kitérni az ebbéli felelősségére a sok állatmentőnek – akiknek ez úton is hála és köszönet minden egyes megmentett életért – de elgondolkodtató lehetne a távoli jövőben egy olyan keret megszervezése is, mely pontos és valósághű nyilvántartást vezet a gazdára várókról, és azért is dolgozik, hogy a mentés ne csak ideig-óráig tartson, hanem véglegesen tudják elhelyezni védenceiket. (Értem ez alatt a minimális szocializációt, de mindenek előtt a maximális őszinteséget az állat korábbi életkörülményeivel kapcsolatban, főleg, ha az is körvonalazódni látszik, hogy a kutya valószínűleg jó helyen volt, de valamiért meg „kellett” mégis menteni.) DE tényleg felesleges erre több szót vesztegetni, inkább tenni kell, amin igyekezni is fogok.
Most azonban nem erről van szó, hanem rólam. És RÓLA. Szándékosan nem írom a nevét, hiszen a történet szólhatna Rólad is, vagy Róluk…Tehát van valaki, aki nem tud pórázon közlekedni, aki nem fogad el Téged falkavezérnek, aki alkalmi süketet játszik, akinek mindent kétszer (vagy háromszor) kell elismételni, aki képtelen rád figyelni, ha nem akar… stb.. stb… Igen, ez hol kétségbeesésbe taszít, hol dühöt gerjeszt, hol fásult közönyt. Mindenesetre rávetemedsz arra, hogy elkezdj olvasni csodálatoskutyadokit, kutyapszichológiát, klikkertréninget, ésatöbbit.
Nem azt mondom, hasznos olvasmányok lehetnek ezek, de próbálj meg kertészkedni pusztán egy könyv alapján. (Ha csak azt vesszük, hogy takarmányt nem termeszthetsz az erkélyen, és datolyást sem ültethetsz ki az alföldrekre…) Tehát: berágtam. Nagyon. Rájöttem: nem akarok falkavezér lenni. Mert én nem vagyok kutya, nem fogok tudni soha kutyául viselkedni, a kutyám sem fog soha úgy tekinteni rám, mint falkatagra, legyen az a vezér, vagy a legalacsonyabb rangú. Én a gazdi vagyok. Ahogy voltam az 11 éves koromban is, minden szakirodalom, és előzetes olvasmány nélkül, ösztönösen.
Vagy ahogy a pásztor, a juhász, vagy a hajléktalanok, vagy a putriban élő romák, akik a mai napig a legtöbben ösztönnel és hozzáértéssel vannak állataik iránt. Mély tisztelet érte.
Nekem nem kell klikker, mert az én kutyám ne debil, hogy kattogni kelljen neki, és nem értem, miért jobb a jutalomfalatnak nevezett korrupció az állatkínzásnak titulált szöges nyakörv helyett… Jó, persze itt én is végletekben mozgok. Biztos vannak olyanok, akiknél ez, olyanok, akiknél az működik. Én mindenesetre azt gondolom, hogy ennek a nagy része is csupán üzlet. Vedd meg a jutifalatot, vegyél klikkert, menj el tükörmódszeres kutyaiskolába, vagy vegyél ezt, vegyél azt, ezek a könyvek még milyen jók.
Persze ott a másik fele is, ahol a tökös „majd én tudom” kutyakiképzők működnek, akinél szintén voltunk, és kb. én előbb haraptam volna belé, mint a kutyám. Szóval, nem azt akarom mondani, hogy a jutalomfalat, szöges nyakörv, klikker és az ilyen vagy olyan kutyaiskolát leírtam, és nem jók, hanem az, hogy megint elcsúsztunk ebben a témában is.
Ahogyan szeretnénk három hónap alatt lefogyni X kilót, megdupláznia pénzünket x év alatt, ahogy egyik napról a másikra leszünk vegetáriánusok, vagy kezdünk egy paleo-diétát, vagy ahogyan meg akarjuk oldani egy kineziológussal vagy családállítással az életünk, hogy a neten paraméterezhető társkeresésről már ne is szóljak, úgy ezt is szeretnénk csak „megúszni”, és készen kapni valamit. Ráadásul elfelejtjük, hogy itt „valakiről” van szó, és minél gyorsabban és manipulatívabban igyekszünk magunkhoz formálni, annál inkább azt öljük ki belőle, ami csodálatra méltó, amiért szeretjük.
Szóval, én visszatérek az „ősi” módszeremhez. Egy állatot nem idomítani, nevelni kell, hanem együtt élni vele. Nem formálni, e helyett összecsiszolódni. Ami néha pofonokkal jár (kölcsönösen), és nem szabad elfeledni, hogy idő! Hiszen mennyi idő után mondjuk valakire, hogy a barátom? Mennyi idő után mondjuk valakire, hogy a társam?
Ezt kell átgondolni, főleg valaki olyannál, akit „készen” kapunk, és nem baba korától kezdve ivódott ösztöneibe a mi szagunk, mozdulataink. Hanem félig felnőttként szakították el valahonnan, ami hiába nem volt neki jó (bár azt már én felderíteni nem fogom tudni, hogy miért és ki döntötte el, hogy neki ott nem jó), attól még hiányzik. Attól még ő kialakította ott a saját kis szabályait, a saját életét, ami nagyon megváltozott. És a változást ehhez képest remekebbül viseli, mint én az eddigi változásokat az életemben.
Úgyhogy remélem, ahogy telnek a hónapok, az együttélésünk kölcsönös harmóniát hoz majd, legalábbis én azon leszek.
Ő meg nyilván nem fog igyekezni semmin, hiszen Ő a pillanatnak él, mert hiába kutya, „szabadnak született”. És csak az számít, ami éppen most van, ami tud jó is lenni, mert együtt ugrándozunk a napsütésben, és a szél néha összeborzol bennünket, és ha egy pillanatra szem elől tévesztjük egymást, akkor boldogan loholunk, mert futni kell mindig.
A rossz pillanatokat hamar elfelejtjük, mert jaj, de tud sajogni a fülem, ha megcibálják. De még jobb is, mintha csak annyit mondanak, hogy akkor „jól van, hagyjál”, mert akkor mi lesz velem, ha innen is elvisznek? Én nem „hagyhatok”, mert te szelídítettél meg engem, és mivel több ezer év kevés volt ehhez, csak a saját tökéletlenségedet gyűlölheted bennem, hiszen szolgállak, de szolgád soha nem leszek, behódolok, de megalázkodni nem fogok. És ne dühödj meg, mikor látod bennem a farkast, hiszen én nem támadtalak, csak védekezem, és mi lenne Veled, ha nem látnád bennem a vadat, ezt az utolsó reményedet arra, hogy láthasd néha, mi is az az igazi élet?
Értetlenség itt, ostobaság ott…
2012 február 22. | Szerző: Jajulálá
Tehát: Azt, aki az utcára került akár önhibájából, akár önhibáján kívül azt nem sajnálom. Lehet, hogy elkövetett valamit, lehet, hogy hibázott, és most ott van, ahol van.
Azt, aki nagyon beteg, nem sajnálom. Azt, aki bár nincs az utcán, de nélkülözésben küzdi át a hétköznapokat, és egyik napról a másikra próbál tengődni, nem sajnálom.
Aki veszített sokat, veszített valakit vagy valamit, nem sajnálom.
Ezeket az embereket tisztelem és becsülöm a hétköznapjaikért, hogy folytatják, hogy próbálják.
Sajnálom viszont azokat, akik saját ostobaságuk és nemtörődömségük miatt képesek néhány kellemetlen percet okozni egymásnak (vagy nekem), sajnálom azokat, akik rosszat akarnak másnak, akik nem tudnak örülni, mert azt hiszik nincs minek. Sajnálom azokat, akik nem hisznek, sajnálom azokat, akik hajszolnak és hajszoltak és ezért mindig bűnbakot keresnek. Sajnálom azokat, akik sajnálják magukat, akik mártírok, akik nem tudnak szabadok lenni.
És nem értem: miért tud ilyen mélyen gyökerező gyűlöletet (még a szó leírásának is súlya van) kiváltani másnak a mosolya, nevetése, létezése?
Nem értem az általam sajnált emberekben a belső agressziót, erőszakot. A fájdalmat, amit maguk gerjesztenek, az álarcot, amit hordanak, a hazugságot, mellyel próbálják éltetni magukat. Nem értem, miért baj, hogy nem szeretnék sok pénzt, hogy nem szeretnék nagy házat, nagy autót, nagy mellett, modell alkatot, egyedi parfümöt, portfoliót, sítúrát, luxus-nyaralást, designer cuccokat, presztízst, hatalmat, befolyást?
Persze, némelyeknek örülnék ezek közül és igyekezném nagyon megbecsülni, de nem AKAROM nem vagyok attól boldogtalan, hogy nincsen. Mert „BOLDOG” sem AKAROK lenni, hanem arra törekszem, hogy ne legyek boldogtalan attól, ha bizonyos anyagi javakat, bizonyos trendeket nem birtokolhatok.
Nekem is vannak céljaim, de nem értem a görcsös ragaszkodást, hiszen innen nem fogunk magunkkal vinni semmit, viszont szeretném MA jól érezni magam, és ha esetleg a tegnapra gondolok, akkor azt látni, hogy milyen jó volt akkor is, és holnap remélem nem lesz rosszabb. Közben szépen tenni a dolgokat, haladni a kitűzött célokért. Miért baj ez?
Le sem merem írni, milyen gazdag ember vagyok, és bele sem merek gondolni sokszor, úgy érzem, kegyeltje vagyok a sorsnak. Hisz nem teszek érte olyan sokat, mint azok, akik teszik ezt a gyerek magániskolájának tandíjáért és pszichológusáért, a saját pszichiáterük számláinak kifizetésért, azért, hogy a három hétre eltűnhessenek egy távoli egzotikus szigetre, mert ott már nincs térerő és mobil-net lefedettség.
Ne érjen félreértés, engem nem zavar és nem bánt ki mennyit mire és hogyan költi el, csak az, ha mindezek ellenére az elégedetlenségét (szándékosan nem akarok olyan pátoszokba menni, hogy „boldogtalanság”) velem és a hozzám hasonlókkal próbálja kompenzálni. Igazából ez sem kelt bennem zavart, csak sajnálatot, és értetlenséget. Azt hiszem ez is egy feladat, ezen dolgozni, mert ha valamivel, hát ezzel aztán tényleg teljesen felesleges foglalkozni. Csak olyan rossz, hogy szinte minden nap ilyen közegben kell létezni. Tudom: direkt van. Szokjam meg, mint annyi minden mást, és legyen számomra mindez láthatatlan, ne vonja el a figyelmemet a fontos, igazi dolgokról.
Összekotyvasztott gondolatok….
2012 február 8. | Szerző: Jajulálá
Hát igen. Elkezdtem én is nézni
tegnap, aztán eluntam. Nem váltott ki belőlem semmit, pedig nem vagyok egy
közömbös ember. Mindig igyekszem „PC” lenni, azaz politikailag korrekt, hiszen
már önmagában elég az, hogy a politikával, mint olyannal nem vagyok korrekt:
mert lesz@rom, mert nem hiszek benne, sem mint tudományban, sem mint egyébben…
Olyan volt nekem mindig, mint a
menza: ez van, örülj neki, hogy ettől nem függ semmi (mert otthon várnak egy
forró és finom levessel). Lehet rajta „fújolni”, néha örülni is neki, okozhat
kellemes és kellemetlen meglepetéseket, de úgy általában nem az életem
meghatározó része.
Egy biztos: a politika megosztó.
néha frusztrál, mert nem értem. Mármint azt nem, amit éppen mondanak. Pl.:
tegnap ezt nem értettem: középosztály. Tényleg, én ezt magamtól csak nagyon
nehezen tudnám meghatározni. És akkor is ez csak az ÉN véleményem lenne. Viszont
az most nem fontos, hiszen engem az érdekelne, hogy a mostani kormányunk
szerint mi az.
Diploma, nagyjából xy Ft
fizetés/hó, lakás, kocsi, gyerekek? És hányan vannak szerintük az országban? A
lakosság kb hány százalékát tehetik ki?
Remélem, ha olvassa ezt valaki,
nem gondolja, hogy kötekedni akarok, vagy ha igen, akkor sem véli, hogy bármely
irányzatot, vagy aktuális illetve volt vagy valaha létezett „hatalmat”
próbálnék támadni. Mert nem. Tényleg elbújik bennem valamennyi őszinte
érdeklődés a a
kommunikáció iránt, amit az éppen aktuális kormányzat zászlajára tűz. A
technika érdekel, az átgondoltság, a következetesség.
Még az sem fontos, hogy igazat
mondanak-e, ők hiszik-e, vagy hazudnak. Az intelligencia érdekel, a módszer…
Szóval, mint említettem,
részemről eluntam. Sablonos volt, mert arról szólt, amire számítani lehetett:
rosszak voltak, mi jók vagyunk, és amit csinálunk, az jó. Ez egyébként némileg
erénye is egyben, hiszen nem mondhat mást az aktuális menedzsment, csak ezt: „mi
vagyunk a király” Az is pozitívum, hogy az „arculat” is maradt, tehát a stílus
sem okozott meglepetéseket. Viszont ez, hogy nem voltak meglepetések, ez
számomra igen nagy negatívum. Én ugyanis imádom a meglepetéseket. Egyébként meg
az arányai: múlt – jelen – jövő volt az, ami leginkább lepontozta ezt az egy
órát. Túl sok szólt ugyanis a múltról, ami már igencsak régmúlt, ha azt nézzük,
hogy négyéves ciklusok vannak. Nem volt túl elegáns, sőt: néha már-már magyarázkodósnak
is tűnt így az egész, „mi miért van így”.
Tudom, naivság azt gondolni, hogy
ez nekünk szólt, a népnek, vagy akár a középosztálynak (persze, még mindig
kérdéses, hogy kinek mi a középosztály), biztos voltak a sorok között olyan
információk és irányok, melyek eldöntenek sok dolgot ott, ahol az tényleg
érinti az xy (szerintem egyáltalán nem túl sok embert). Az ilyen
megnyilvánulásoknál azt hiszem elég nagy az egyetértés abban, hogy általában
ezek inkább amolyan klubdélutánok, melyekbe a technika segítségével betekintést
nyerhetünk, mi kívülállók. Mert mióta az eszemet tudom, azt látom, hogy egyre
távolodnak tőlünk (értsd úgy: mi nép) a döntéshozók, nincsenek már realitások,
nincsen közünk egymáshoz. Persze lehet azon gondolkodni, mi volt előbb: tyúk
vagy a tojás. Hiszen azért mi nép sem vagyunk mindig „toppon”. Itt vagyok pl.:
én a lesz@romka, aztán vannak demagógok, meg vannak olyanok, akikkel
egyetértek, akikkel nem. (Persze ez utóbbi nem von le az ő véleményük
értékéből). Rosszul közelítünk a sokféleséghez, nincsen tolerancia, ha van,
akkor azt félreértelmezik, és radikalizmusra használják.
Az összeesküvés-elmélet gyártóknak,
meg úgy általában a fogyasztókból élőknek pedig érdeke, hogy lehetőség szerint mindenből
szorongás legyen, ami ugrásra, vásárlásra késztet, vagy csak nem hagy nyugodni
és elvonja a figyelmedet. Ezért lehet összeugrasztani cigist a nem cigissel,
cigányt a romával, romát a cigánnyal, fehéret a feketével, keresztényt a
zsidóval, és a variációk száma végtelen.
Pedig ha belegondolunk: sokszor
olyan ez, mintha a rántottát akarnánk szembeállítani a tükörtojással, a rántott
húst a sülttel, a krumplipürét a hasábbal.
És mi megesszük. Legtöbben
mindent megeszünk. A szomszéd meg közben belefagy a fűtetlen lakásába.
Bocsánat, hogy ilyen messzire
kalandoztam.
Befordulós-kitárulkozós
2012 február 7. | Szerző: Jajulálá
Normal
0
21
false
false
false
MicrosoftInternetExplorer4
/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}
Nem hiszek az átokban és ezért nem hiszek abban sem, hogy
úgy alapjaiban „visszaszáll”, viszont tudom, hogy önmagunk átkai lehetünk.
Úgy, hogy azt észre sem vesszük!!!
Én is átéltem, belecsavarodtam és nagyon nehéz, majdnem
lehetetlen volt kimászni a saját magamnak paranoiából, stresszből és pánikból
szőtt hálóból. Lehet, hogy aztán így persze „nem lesz belőlem semmi”, de
legalább jól érzem magam, és annak kockázatát is csökkentettem, hogy valamilyen
zárt intézetbe kerüljek.
Azt is megtanultam ezen időszak alatt, hogy ebből csak a
saját magunk erejével mászhatunk ki, persze jól jön a segítség is. Akár egy
nagy pofon formájában, ahogy történt ez nálam is. Első lépés pedig a
felismerés: gáááz van.
Igen, bár ez az első lépés, ettől függetlenül innentől
kezdődik a legszarabb időszak. Legalábbis én így éltem meg. Mikor már
nagyjából-egészében diagnosztizáltad magad, aztán már csak ott a nagy feladat:
mássz ki belőle. Iszonyat nehéz, és ez is újabb felelősséget, megoldandó
feladatot helyez az ember vállára: és minden egyes újabb kiborulással, mikor
már tizedére határozza el az ember: „ez volt az utolsó, hogy így kikészültem”,
kezd önmaga előtt is hiteltelenné válni, csüggedni.
A teljesítménykényszer immár nem csak arról az oldalról
szorít, ami, vagy amelyek miatt ebbe a bizonyos x állapotba kerültél, hanem
számos egyéb szempontot is felvet: ha nem tudok úrrá lenni rajta, akkor kevés vagyok?
ha nem tudom megoldani, nyomorék vagyok? ha úgy érzem, mások bántanak, akkor
miért vagyok én a hülye érzékeny pics@? Miért nem ők a szemetek azért, mert
olyanok amilyenek? Jajj, hogy fogok megint elaludni, mi lesz holnap, jesszus! Elfelejtettem
ezt, és akkor azzal mi lesz? És hogy fogom megcsinálni, mikor eddigre oda kell
érnem, de akkor amott meg mi lesz, ha nem ide, hanem oda nem érek akkor, amikor
ezt még meg sem csináltam?
Azt hiszem, sokak számára ismerős…
Ahogy fentebb írtam tehát, engem egy pofon ráncigált ki az
egészből. Nem, nem oldottam meg semmit, és nem értem oda, és nem tudom, én
vagyok-e a túl érzékeny pics@, vagy mások a gonosz szörnyek. (Biztos van
igazság ebben is, meg abban is néha). De valahogy nem érdekel, hogy mi lesz.
Legalábbis olyan szinten nem foglalkoztatnak a problémák, mint azelőtt. Azt
gondolom, minden probléma egy feladat: de nem biztos, hogy az enyém. Ha
kiderül, hogy mégis, akkor viszont fel kell becsülni (vagy legalábbis meg kell
próbálni), hogy ennek a feladatnak a megoldásában mennyire tudok a saját
erőmből boldogulni és milyen arányát látom azoknak a külső tényezőknek, mint
pl.: idő, más, esetleg fontosabb feladatok közbejötte, stb. melyeket nem tudok
befolyásolni.
Így már nem tűzök ki irreális célokat, vagyis legalább ha
tévedek, megpróbáltam nem tévedni J
És mindenek
előtt van egy nagyon fontos, azaz szerintem a legfontosabb feladat (tudom,
közhelyes nagyon): örülni annak, amink éppen van. Legyen az egy finom tányér
vaddisznópörkölt, vagy turmix, egy séta a hóban, stb. Nyitottan hozzáállni az
emberekhez, dolgokhoz: ha valakinek gondja van velem, az nem az én problémám. Az
az ő problémája.
Kell még
valami olyan tevékenység is, amit csak önmagáért, önmagunkért űzünk. Én ilyen
szempontból nem hiszek a wellness hétvégékben, a fodrászban, kozmetikusban, sem
a vásárlásban. Nyilván persze jó dolgok lehetnek ezek is, meg szükségesek is,
de inkább az alkotó munkában hiszek, a fejlődésben. Amiben az ember épülhet,
vagy legalábbis úgy érzi, hogy ezzel több lesz, napról napra gyarapodik. Pl.:
elkezd festeni, valamilyen hangszeren tanulni, vagy sportolni – legyen az csak
egy sima futás a parkban, amikor egyre több és több kört tud megtenni az ember,
vagy a TÁNC a TÁNC és a TÁNC.
Hééétfőőőő
2012 február 6. | Szerző: Jajulálá
Normal
0
21
false
false
false
MicrosoftInternetExplorer4
/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}
…azért, mert ez azt jelenti, hogy jó volt a hétvégém, és sajnálom, hogy
hamar eltelt. Sőt! Ez azt is jelenti, hogy úgy általában nagyon jók a
hétvégéim, ezért lett ez a hétfői nap mostoha…
Tehát akár lehetne kedvelni is a hétfőt, azokból az indokokból, amiért
utálható 🙂 És persze most kifejezetten azért is, mert a tegnapi
vaddisznópörkölt maradékát hoztam el.
Igen, kellett végre valami igazi-igazi téli íz! (Tudom, az igazi az lett
volna, ha nem a második emeleten gázon főzöm meg, hanem kint a szabadban, de
úgy gondolom, ezen hiányosságtól eltekintve igen kimagasló lett az eredmény)
Van egy megdönthetetlen elvem ugyanis: pörköltet csak zsíron, vagy szalonnán
(igen, tudom, végső soron ez is zsír) szabad készíteni.
Így hát füstölt szlanyóra rádobáltam négy fej apróra vágott hagymát (én
mindig brutál sok hagymát használok), aztán mikor szépen összefonnyadt, megsült
jöhetett rá a kockára vágott vaddisznó husi.
Felöntöttem vörösborral. (Általában a pörköltjeim azon vízen kívül, mely a
főzés során az alapanyagokból kiválik, nem látnak vizet, kivétel ez alól a
csülök pörkölt és a csirkepaprikás)
Pirospaprika, egy kis boróka, hegyes-erős, na meg persze só.
Nagyon alacsony fokozaton főzöm, nekem kb. 2,5-3 óra mire egy fazék pöri
megvan. Ameddig tart ez a csodás folyamat, addig készítek héjában főtt
krumpliból liszt hozzáadásával sós vízben kifőtt krumpli gombócokat
Mielőtt már majdnem készen van a hós, kiszedegetem belőle a
szalonnadarabokat (tudjátok, amin sült a hagyma), mert „fogyasztótársaim”
undorodnak a zsíros cafatoktól az ételben.
Belezuttyantok úgy egy marék áfonyát, forralok rajta egyet, hogyha szükséges
besűrűsödjön a szaft, és kééééééész!!!! (Mehet mellé még egy kis ecetes
almapaprika is)
Nos hát, mivel ebből ma is ehetek, azt hiszem egész tűrhető lesz ez a hétfő
😉
Újra itt… Hol?
2012 augusztus 10. | Szerző: Jajulálá
Oldal ajánlása emailben
X