Befordulós-kitárulkozós

2012 február 7. | Szerző: Jajulálá |

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Nem hiszek az átokban és ezért nem hiszek abban sem, hogy
úgy alapjaiban „visszaszáll”, viszont tudom, hogy önmagunk átkai lehetünk.

Úgy, hogy azt észre sem vesszük!!!

 

Én is átéltem, belecsavarodtam és nagyon nehéz, majdnem
lehetetlen volt kimászni a saját magamnak paranoiából, stresszből és pánikból
szőtt hálóból. Lehet, hogy aztán így persze „nem lesz belőlem semmi”, de
legalább jól érzem magam, és annak kockázatát is csökkentettem, hogy valamilyen
zárt intézetbe kerüljek.

Azt is megtanultam ezen időszak alatt, hogy ebből csak a
saját magunk erejével mászhatunk ki, persze jól jön a segítség is. Akár egy
nagy pofon formájában, ahogy történt ez nálam is. Első lépés pedig a
felismerés: gáááz van.

Igen, bár ez az első lépés, ettől függetlenül innentől
kezdődik a legszarabb időszak. Legalábbis én így éltem meg. Mikor már
nagyjából-egészében diagnosztizáltad magad, aztán már csak ott a nagy feladat:
mássz ki belőle. Iszonyat nehéz, és ez is újabb felelősséget, megoldandó
feladatot helyez az ember vállára: és minden egyes újabb kiborulással, mikor
már tizedére határozza el az ember: „ez volt az utolsó, hogy így kikészültem”,
kezd önmaga előtt is hiteltelenné válni, csüggedni.

A teljesítménykényszer immár nem csak arról az oldalról
szorít, ami, vagy amelyek miatt ebbe a bizonyos x állapotba kerültél, hanem
számos egyéb szempontot is felvet: ha nem tudok úrrá lenni rajta, akkor kevés vagyok?
ha nem tudom megoldani, nyomorék vagyok? ha úgy érzem, mások bántanak, akkor
miért vagyok én a hülye érzékeny pics@? Miért nem ők a szemetek azért, mert
olyanok amilyenek? Jajj, hogy fogok megint elaludni, mi lesz holnap, jesszus! Elfelejtettem
ezt, és akkor azzal mi lesz? És hogy fogom megcsinálni, mikor eddigre oda kell
érnem, de akkor amott meg mi lesz, ha nem ide, hanem oda nem érek akkor, amikor
ezt még meg sem csináltam?

Azt hiszem, sokak számára ismerős…

 

Ahogy fentebb írtam tehát, engem egy pofon ráncigált ki az
egészből. Nem, nem oldottam meg semmit, és nem értem oda, és nem tudom, én
vagyok-e a túl érzékeny pics@, vagy mások a gonosz szörnyek. (Biztos van
igazság ebben is, meg abban is néha). De valahogy nem érdekel, hogy mi lesz.
Legalábbis olyan szinten nem foglalkoztatnak a problémák, mint azelőtt. Azt
gondolom, minden probléma egy feladat: de nem biztos, hogy az enyém. Ha
kiderül, hogy mégis, akkor viszont fel kell becsülni (vagy legalábbis meg kell
próbálni), hogy ennek a feladatnak a megoldásában mennyire tudok a saját
erőmből boldogulni és milyen arányát látom azoknak a külső tényezőknek, mint
pl.: idő, más, esetleg fontosabb feladatok közbejötte, stb. melyeket nem tudok
befolyásolni.

Így már nem tűzök ki irreális célokat, vagyis legalább ha
tévedek, megpróbáltam nem tévedni J

 

 

És mindenek
előtt van egy nagyon fontos, azaz szerintem a legfontosabb feladat (tudom,
közhelyes nagyon): örülni annak, amink éppen van. Legyen az egy finom tányér
vaddisznópörkölt, vagy turmix, egy séta a hóban, stb. Nyitottan hozzáállni az
emberekhez, dolgokhoz: ha valakinek gondja van velem, az nem az én problémám. Az
az ő problémája.

 

Kell még
valami olyan tevékenység is, amit csak önmagáért, önmagunkért űzünk. Én ilyen
szempontból nem hiszek a wellness hétvégékben, a fodrászban, kozmetikusban, sem
a vásárlásban. Nyilván persze jó dolgok lehetnek ezek is, meg szükségesek is,
de inkább az alkotó munkában hiszek, a fejlődésben. Amiben az ember épülhet,
vagy legalábbis úgy érzi, hogy ezzel több lesz, napról napra gyarapodik. Pl.:
elkezd festeni, valamilyen hangszeren tanulni, vagy sportolni – legyen az csak
egy sima futás a parkban, amikor egyre több és több kört tud megtenni az ember,
vagy a TÁNC a TÁNC és a TÁNC.