EBADTA
2012 március 12. | Szerző: Jajulálá |
Mert nehéz ez néha.
Leginkább magamnak írom, mint aktuális harcosnak, de remélem, később minden jóakaratú gazdi hasznára válik majd, legalábbis néhány mondat, néhány gondolat.
Persze, aki a legokosabb, az most rögtön abbahagyja ennek olvasását, mert egy valamire én is rájöttem: ahogy egy kisebb migrén kapcsán az agydaganattal kapcsolatos okosságokban, úgy ebben a témában is hasonlóan „hasznos” az internet J
Tehát lehet itt is annyi mindent össze-vissza olvasni, valamit, majd valaminek az ellenkezőjét, hogy már néha elkezded elhinni: ez és az most és nálad is passzol. Ha nem, akkor hülye vagy, vagy legalábbis cselekvőképtelen.
Nos, az egész ott kezdődött, hogy eldöntöttem: gyermekkorom boldog kutyázós évei és egy eltávozott öreg tacskó után ismét megkutyásodom. Szeretnék újra egy ilyen négylábú, szőrmók társat… Mivel az életem azóta sokat változott (pl.: majdnem felnőttem J ) több alternatíva is számításba jött: elkezdtem ismét bújni a kutyás könyveket, netet, stb. A nagy dilemma: egy fajtiszta, pedigrés kutyus, aki nagyjából passzol az életvitelembe, vagy egy menhelyi, mentett kutyus, akit legalább „továbbmentek”. Hát ez utóbbi mellett döntöttem. Paraméterei alapján egy lakásba javallott, szobatiszta kedves, 8 hónap körüli, alapítvány által megmentett füles érkezett tavaly hozzánk. Ennek még nincs három hónapja.
Hogy azóta mit éltünk át? Hát, nem éppen egy kivert, meggyötört állat érkezett hozzánk, az biztos. (Ennek persze örülünk!!!) Pont ellenkezőleg: egy elkényeztetett kis hercegkisasszony, akit soha,. de soha nem neveltek, nemhogy jó modorra, de a városi életre úgy egyáltalán.
És itt most nem szeretnék kitérni az ebbéli felelősségére a sok állatmentőnek – akiknek ez úton is hála és köszönet minden egyes megmentett életért – de elgondolkodtató lehetne a távoli jövőben egy olyan keret megszervezése is, mely pontos és valósághű nyilvántartást vezet a gazdára várókról, és azért is dolgozik, hogy a mentés ne csak ideig-óráig tartson, hanem véglegesen tudják elhelyezni védenceiket. (Értem ez alatt a minimális szocializációt, de mindenek előtt a maximális őszinteséget az állat korábbi életkörülményeivel kapcsolatban, főleg, ha az is körvonalazódni látszik, hogy a kutya valószínűleg jó helyen volt, de valamiért meg „kellett” mégis menteni.) DE tényleg felesleges erre több szót vesztegetni, inkább tenni kell, amin igyekezni is fogok.
Most azonban nem erről van szó, hanem rólam. És RÓLA. Szándékosan nem írom a nevét, hiszen a történet szólhatna Rólad is, vagy Róluk…Tehát van valaki, aki nem tud pórázon közlekedni, aki nem fogad el Téged falkavezérnek, aki alkalmi süketet játszik, akinek mindent kétszer (vagy háromszor) kell elismételni, aki képtelen rád figyelni, ha nem akar… stb.. stb… Igen, ez hol kétségbeesésbe taszít, hol dühöt gerjeszt, hol fásult közönyt. Mindenesetre rávetemedsz arra, hogy elkezdj olvasni csodálatoskutyadokit, kutyapszichológiát, klikkertréninget, ésatöbbit.
Nem azt mondom, hasznos olvasmányok lehetnek ezek, de próbálj meg kertészkedni pusztán egy könyv alapján. (Ha csak azt vesszük, hogy takarmányt nem termeszthetsz az erkélyen, és datolyást sem ültethetsz ki az alföldrekre…) Tehát: berágtam. Nagyon. Rájöttem: nem akarok falkavezér lenni. Mert én nem vagyok kutya, nem fogok tudni soha kutyául viselkedni, a kutyám sem fog soha úgy tekinteni rám, mint falkatagra, legyen az a vezér, vagy a legalacsonyabb rangú. Én a gazdi vagyok. Ahogy voltam az 11 éves koromban is, minden szakirodalom, és előzetes olvasmány nélkül, ösztönösen.
Vagy ahogy a pásztor, a juhász, vagy a hajléktalanok, vagy a putriban élő romák, akik a mai napig a legtöbben ösztönnel és hozzáértéssel vannak állataik iránt. Mély tisztelet érte.
Nekem nem kell klikker, mert az én kutyám ne debil, hogy kattogni kelljen neki, és nem értem, miért jobb a jutalomfalatnak nevezett korrupció az állatkínzásnak titulált szöges nyakörv helyett… Jó, persze itt én is végletekben mozgok. Biztos vannak olyanok, akiknél ez, olyanok, akiknél az működik. Én mindenesetre azt gondolom, hogy ennek a nagy része is csupán üzlet. Vedd meg a jutifalatot, vegyél klikkert, menj el tükörmódszeres kutyaiskolába, vagy vegyél ezt, vegyél azt, ezek a könyvek még milyen jók.
Persze ott a másik fele is, ahol a tökös „majd én tudom” kutyakiképzők működnek, akinél szintén voltunk, és kb. én előbb haraptam volna belé, mint a kutyám. Szóval, nem azt akarom mondani, hogy a jutalomfalat, szöges nyakörv, klikker és az ilyen vagy olyan kutyaiskolát leírtam, és nem jók, hanem az, hogy megint elcsúsztunk ebben a témában is.
Ahogyan szeretnénk három hónap alatt lefogyni X kilót, megdupláznia pénzünket x év alatt, ahogy egyik napról a másikra leszünk vegetáriánusok, vagy kezdünk egy paleo-diétát, vagy ahogyan meg akarjuk oldani egy kineziológussal vagy családállítással az életünk, hogy a neten paraméterezhető társkeresésről már ne is szóljak, úgy ezt is szeretnénk csak „megúszni”, és készen kapni valamit. Ráadásul elfelejtjük, hogy itt „valakiről” van szó, és minél gyorsabban és manipulatívabban igyekszünk magunkhoz formálni, annál inkább azt öljük ki belőle, ami csodálatra méltó, amiért szeretjük.
Szóval, én visszatérek az „ősi” módszeremhez. Egy állatot nem idomítani, nevelni kell, hanem együtt élni vele. Nem formálni, e helyett összecsiszolódni. Ami néha pofonokkal jár (kölcsönösen), és nem szabad elfeledni, hogy idő! Hiszen mennyi idő után mondjuk valakire, hogy a barátom? Mennyi idő után mondjuk valakire, hogy a társam?
Ezt kell átgondolni, főleg valaki olyannál, akit „készen” kapunk, és nem baba korától kezdve ivódott ösztöneibe a mi szagunk, mozdulataink. Hanem félig felnőttként szakították el valahonnan, ami hiába nem volt neki jó (bár azt már én felderíteni nem fogom tudni, hogy miért és ki döntötte el, hogy neki ott nem jó), attól még hiányzik. Attól még ő kialakította ott a saját kis szabályait, a saját életét, ami nagyon megváltozott. És a változást ehhez képest remekebbül viseli, mint én az eddigi változásokat az életemben.
Úgyhogy remélem, ahogy telnek a hónapok, az együttélésünk kölcsönös harmóniát hoz majd, legalábbis én azon leszek.
Ő meg nyilván nem fog igyekezni semmin, hiszen Ő a pillanatnak él, mert hiába kutya, „szabadnak született”. És csak az számít, ami éppen most van, ami tud jó is lenni, mert együtt ugrándozunk a napsütésben, és a szél néha összeborzol bennünket, és ha egy pillanatra szem elől tévesztjük egymást, akkor boldogan loholunk, mert futni kell mindig.
A rossz pillanatokat hamar elfelejtjük, mert jaj, de tud sajogni a fülem, ha megcibálják. De még jobb is, mintha csak annyit mondanak, hogy akkor „jól van, hagyjál”, mert akkor mi lesz velem, ha innen is elvisznek? Én nem „hagyhatok”, mert te szelídítettél meg engem, és mivel több ezer év kevés volt ehhez, csak a saját tökéletlenségedet gyűlölheted bennem, hiszen szolgállak, de szolgád soha nem leszek, behódolok, de megalázkodni nem fogok. És ne dühödj meg, mikor látod bennem a farkast, hiszen én nem támadtalak, csak védekezem, és mi lenne Veled, ha nem látnád bennem a vadat, ezt az utolsó reményedet arra, hogy láthasd néha, mi is az az igazi élet?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

Sajnos én is pont ezekkel a problémákkal kűzdök jelenleg. Érdeklődnék, hogy sikerült ez az “elengedés”? Bevált?